Régi hagyományra tekint vissza állam és egyház összefonódása. Már az ókori Egyiptom is így működött, a római császár iránti lojalitást vallási szertartásokkal kellett kinyilvánítani, a japán császár pedig egyenesen a napistennő leszármazottjának tekinti magát. A személyi kultuszos diktatúrák Hitlertől, Sztálinon át az észak-koreai Kim dinasztiáig sem különbek (innen a személyi kultusz elnevezés, amely más nyelvekben erősebben utal a vallással közös vonásokra): közös bennük, hogy a hatalom megkérdőjelezhetetlen, transzcendens.
A demokrácia más alapokon áll: nem valamely transzcendens vagy katonai erő kegyelméből van, hanem a polgárok közös akaratán nyugszik. "Társadalmi szerződés".
A világi hatalom legitimálása azzal, hogy valamely abszolút hatalomból (aka isten) vezetjük le, ugyanis csak bizonyos feltételek teljesülése mellett működik: mindenkinek kötelező imádnia azt a konkrét Istent. Vagy úgy, hogy mindenki sokistenhívő és nem zavarja, hogy az államhatalom felé is isteneknek kijáró gesztusokat kell tennie, vagy úgy, hogy mindenkinek kötelező abban a konkrét istenben hinnie, aki azt a hatalmat annak az embernek adta. Egy uralkodócsere itt nem csupán egyszerű vezetőváltás, hanem összefonódik a transzcendenssel, és a világi hatalomért folytatott harcok szereplői a vallási hatalmasságok, ahogyan fordítva is a világi hatalomnak elemi érdeke a vallási ügyekbe való beleszólás – az invesztitúraharcoktól az anglikán egyház alapításáig. Ebben a kontextusban nincsen politikai véleményszabadság (mert az uralkodó bírálata szükségszerűen egyben a transzcendens erő bírálata, azaz istenkáromlás), és nincsen vallásszabadság, mert a hatalom által előírttól eltérő hitvallás egyben a hatalom megkérdőjelezését is jelenti.
Történelmünk azzal a tanulsággal szolgál, hogy a békés együttélés alapja a legkisebb közös nevező, és ez a közös nevező nem a vallásos hit. A magyarok szeretnek büszkén hivatkozni az Erdélyi Fejedelemség vallási türelmére, és még büszkébbek lehetünk arra, hogy Magyarország volt az egyik első európai állam, amely a 19. század utolsó évtizedében nemcsak a szabad vallásválasztást, hanem a nem választást, azaz a felekezeten kívül maradás lehetőségét is lehetővé tette. Az elmúlt évszázadok azt mutatják, hogy a társadalmi együttélés akkor nyújt a legtöbb békét és a lehető legnagyobb szabadságot, ha csak akkor szólunk bele egymás dolgaiba, amikor ez valamilyen alaposan megindokolható okból vagy cél érdekében feltétlenül szükséges. Istentől vett állam helyett (mert Isten dolgaiban nem tudunk megegyezni) mi magunk állapodunk meg az együttélés szabályaiban. A megállapodáshoz meg kell vitatnunk az életben felvetődő, szabályozandó kérdéseket, ez a vita (mint minden vita) azonban csak akkor működik, ha a felek elfogadják azt az alapszabályt, hogy csak az az álláspont legitim, amit mások számára is követhető és elfogadható (egy szóban racionális) érvekkel lehet alátámasztani. A "csak" típusú érvek (mert XY [Isten, Allah, Biblia, Jézus, az ajatollah, a Dalai Lama, stbstbstb.], azt mondta) nem érnek. A felelős polgár ezért a közéleti vitában félreteszi a hitét, racionálison túli meggyőződését, és érvekkel harcol.
Mit jelent mindez az államra nézve? – Legelsősorban azt, hogy az állam, a kormány, az állami intézmények, stb. kizárólag olyan kérdésekben foglaljon állást, amelyekről racionális vitát folytattak le, és minden egyébben hallgat. Miután a vallási és világnézeti szabadság akkor a legnagyobb, ha az állam ezekben a kérdésekben nem foglal állást, kötelessége ezekben a kérdésekben hallgatni (persze kivéve, amikor sérül a vallásszabadság, de akkor sem egy vallás/világnézet mellett áll ki, hanem a vallási, világnézeti szabadságot védi). Ettől az állam legfeljebb a szó eredeti értelmében "a theosz": neki valóban nincs istene (hacsak nem a nép, mint szuverén) – éspedig azért, hogy vele szemben Neked olyan istened lehessen, amilyent Te szeretnél magadnak. De nem ateista az állam a szónak abban a gyakran használt jelentésében, hogy "isten létét tagadó": nem állítja, hogy nincsen isten, hanem abban a kérdésben, hogy van-e isten, vagy nincsen, nem foglal állást, csakúgy, ahogyan abban sem, hogy ha van isten, akkor az az unitáriusoké, a görög katolikusoké, vagy a japán őslakosoké (azaz közkeletű szóhasználattal agnosztikus).
Az állam szövegeiben nincsen keresnivalójuk a vallási hivatkozásoknak, és a vallás felemlegetésének csak azokban a rendelkezésekben van értelme, amelyek valamilyen módon a vallásszabadság felett őrködnek. Az alkotmány legitim preambuluma valami ilyesféle: "Mi, a Magyar Köztársaság polgárai annak érdekében, hogy biztosítsuk a Magyar Köztársaságban élők emberi jogait, szabadságát, biztonságát és jólétét, a következőkben állapodtunk meg". Felettébb problémásak az olyasféle tételes felsorolások, mint "azok, akik hisznek Istenben, és azok, akik nem", mert még ezek is csak látszólag teljesek: hova álljanak a "belgák", az agnosztikusok, azok, akik nem döntötték el, hogy hisznek-e? És egyébként is, melyik Isten? Sokkal egyszerűbb és valóban átfogó úgy fogalmazni, hogy "vallási és világnézeti meggyőződéstől függetlenül" – és ennek a megfogalmazásnak még az is előnye, hogy szemet szúr, ha olyan szövegrészben szerepel, ahol irreleváns…
A vallásszabadság elve azzal, hogy az államot semlegességre kötelezi, és a demokratikus vita elve azzal, hogy a vitázót szent tekintélyek idézése helyett érvelésre kötelezi, a vallási megnyilvánulásokat a magánéletbe utalja. A közügyek, a közélet, a köztér és a társadalmi vita isten- és vallásnélkülisége a demokrácia és a vallásszabadság alapja.
Szekuláris Figyelő 
Szólj hozzá!